Megállt egy pillanatra az ablaknál. Nézte, ahogyan melegen és bársonyosan süt be a napfény, a lágyan kéklő eget és rádöbbent, hogy vége. Vége a harcnak, a kínlódásnak, a szenvedésnek. Számított rá, de meglepte az érzés. Annyi év páncél, kardok és jelmezek után, végre? Amennyire várta, annyira tűnt nehéznek elhinni. Az a sok készenlét, gyanakvás, lankadatlan figyelem, csalódás, harc, gond, minden. Rájött, bármennyire várta ezt az érzést, időbe telik, míg meg meri szokni. Hogy elengedheti magát, hogy megpihenhet. A nagymamája szavai csengtek a fülében: vigyázz, ha nevetsz, sírni fogsz. Egy második világháború és egyéb más szörnyűségeket megélt idős nőtől valahol még érthető is volt. Bár akkor haragudott rá, de már rájött, így próbálta védeni. És valahol igaza is van, egyszer nevetünk és tényleg van, hogy sírunk is, ha nem is pont egymást után, ha nem is egyik a másikért.
Egyszer valóban meghalunk, elköltözünk, de addig minden nap élünk.
Lehet végre békében élni a világgal, önmagunkkal, a Jóistennel? Lehet, de szokatlan. Viszont ezt is lehet gyakorolni, gyöngéden megengedni a nyugalmat, hátradőlést a saját életünkbe.