
A magyar nyelvű sajtó és közösségi média az elmúlt napokban megtelt az Everesttel, pontosabban Suhajda Szilárd történetével. Egy ember elindult a magasságokba, majd feljebb jutott, lehet, mint tervezte…
Nagyon részletekbe nem mennék, de néhány pontban összesítettem mindazt, amit ez bennem ébresztett:
- Nem értünk hozzá. A nagy többség, köztük én is, ilyen extrém magasságokba nem jut el. Nem is vágyom kifejezetten, de az egy másik világ. Aki nem érti, ne szóljon hozzá.
- Minek ment oda? Nem gondolt a családra? Páran már leírták előttem, de ha valakinek van egy valódi, őszinte vágya, akkor megy. Ez az ember nem a kanapéról indult neki, nem tegnap kezdte és nem volt egyedül. Mármint ami a támogatást jelenti, egy család, egy csapat, egy nemzet szurkolt neki.
- Biztonság. A tenerifei táborunk előtt az egyik résztvevő balesetet szenvedett és pár óráig izgultam, hogy mi lesz vele. Túléli? Túlélte, de nem 8000 m felett volt, nem extrém sportolt, vezetett egy úton.
- Azt szoktam mondani, az önismeret veszélyes út. Miért? Mert elvisz olyan helyekre, amelyek kihívásokkal teliek. De megéri, és aki kicsit is ért ehhez a sporthoz vagy járja a maga útját, az hellyel-közzel tudja, mit jelent rizikót vállalni lelkünk hangja miatt. Szerencsére Erőss Zsolt özvegye is megszólalt, Sterczer Hilda, az ő írását vártam igazából, mert ha valaki tudja ezt átfogóbban, az ő. Nézzétek meg a róla (is) szóló filmet, Magasságok és mélységek, fantasztikus.
- Mi a te Everested? Mi az, amiért minden követ megmozgatnál? Az én everestem talán az, hogy kalauzolni tudjak minél több embert befelé figyelni, önmegismerni, időközönként lelassulni. Sokan tengődnek cél nélkül és ennek a keserűségnek az enyhítésére kicsi (ál)gyógyír, ha másiknak nem vagy nem úgy sikerül. Az eset kapcsán sok, az álmaikat a fagyasztóban tartó illető megszólalt.
- Suhajda Szilárd nem hős és nem is áldozat, egy ember, aki hitt magában. Veszített? Kétlem. Akkor veszített volna, ha el sem indul…