A napokban egyre gyakrabban eszembe jut a gimis időszak. A 10 éves osztálytalálkozóm kapcsán is, és mert egy kliensemmel coaching során mélyebben belementünk az ő licis korszakába. Vegyes érzések fogtak el, ugyanis több olyan dolgot csináltam akkor, amit ma már tuti nem tennék meg, viszont jött a felismerés, hogy milyen belevaló tini voltam.
Alig vártam, hogy túl legyünk 12-en és utána valahogy sötéten gondoltam erre az időszakra, ezért meglepetésként jött az érzés, hogy de mennyi vagány dolgot csináltam, milyen kreatív voltam, kiálltam magamért tanárok, iskola, felnőttek előtt és magabiztosan tartottam a célom felé. Szabadnak, bátornak és kitartónak látom már magam. Az akkori pofonok miatt sokáig el is ítéltem ezt az énemet, mivel a kiállást sokszor meg is büntették akkoriban.
Jó most újra kapcsolódnom azzal a Melindával, megbocsátani a forrófejűségét, és büszke lenni azért, aki volt, aki nélkül ma nem lennék itt.
Coaching során sokat dolgozunk a leválasztott, úgymond, lélekrészekkel. Hiszen amennyiben egy múltbéli énünket megítéljük, elutasítjuk, a jó tulajdonságait is lezárjuk ezzel.
Azt szoktam mondani, hogy mindig azt tesszük, amit akkor és ott a legjobbnak gondoltunk. Ha utólag másképp is látjuk.
Felismerés, harag, megbocsátás, elengedés, elfogadás, integrálás és új szintre való lépés.
Ki az a gyerekkori, tini vagy felnőtt éned, akit ma visszafogadhadsz, akinek ma megbocsáthatsz, aki újra az életed része lehet?