Aki átmegy bármilyen önismereti folyamaton, az szembesül ezzel a mondattal. És nem mindig pozitív a felhang. Az önmagunkkal való őszinte szembenézés és kapcsolódás azt eredményezi, hogy elkezdünk változtatni, levetkőzünk olyan dolgokat, amik már nem építenek bennünket. Ez sokak számára ijesztő tud lenni, hiszen önmagunk valódi ismerete, sokszor, ismeretlen terep.
A változás életünk szerves része, igyekszünk persze időtálló értékeket teremteni, hagyományokat ápolni, tisztelni a múltat, de az idő megtapasztalásában az állandóság nézőpont kérdése. A saját önismereti utam is bővelkedett csodálkozó emberekben: jé, hogy megváltoztál, rád sem ismerek…
Honnan tudod, hogy jó a változás? Hogy egyre nagyobb békében vagy önmagaddal, hogy nem esik rosszul tükörbe nézni, hogy tiszteled a saját határaid és véleményed, hogy nem zavar, ha valakit zavar, hogy megváltoztál, hogy ki tudsz állni önmagad mellett. Ez egy folyamat, fentekkel és lentekkel.
Azt szokták még mondani, hogy áldozatokat kell hozni a változásért. Amivel részben egyet is értek, de az áldozat, amit hozunk ilyenkor olyasmi, ami csak azért fájdalmas, mert hozzászoktunk a helyzethez. Ez már nem az ószövetségi áldozat, hanem az újszövetségi megváltás utáni, vagyis csak azt veszed le, adod oda, teszed le, ami már nem szolgál. A kényelmetlen is kényelmessé tud válni, ha sokat hordjuk és már nem is vesszük észre, csak amikor lekerül, hogy nem is volt az jó…
Ha elindulsz egy önismereti úton, a változás szükséges, másképp minek. Erről mindig a hőstörténetek jutnak eszembe: Odüsszeusz, Herkules, János Vitéz, a harmadik királyfi stb. Egyik sem azért lett hős, mert nem változott semmit útközben.
Te hogyan változtál az utóbbi időben?